A cikkem témája az epigenetika, másnéven a generációkon keresztül öröklődő trauma. Már egy jóideje gondolkodom ezen a témán, egyrészt a zsidó származásom miatt, másrészt pedig az a pszichológia felé való érdeklődésemnek köszönhetően. Így ez egy tökéletes alkalom, hogy mélyítsem a tudásomat és ezt egyben meg is osszam a világgal. Az egyik kutatás, amit példaként felhoznék, az egy 1864-es konföderációs hadifogolytáborról készült, valamint a generációkon átívelő hatásáról, genetikailag és mentálisan. A katonák leszármazottjainál jellemzően magasabb volt az elhalálozási arány az átlaghoz képest, amit eleinte genetikai mutációnak véltek, de a kutatás előrehaladtával megfigyelték, hogy maga a DNS-kód nem változik, csak a gének olvashatósága.
Ezen felül, habár nem is genetikai, de szociális faktorként tekintek a gyermekek neveltetési körülményeire is, amit úgyszintén a traumához kapcsolódik. A mai napig egy stigma övezi a mentális egészséggel küszködőket, főleg a férfiak körében. A 19. században, pedig a legkevésbé sem foglalkoztak a háború által létrejött poszttraumás stressz hatásaival, így a hazatért katonák generációkon keresztül adták tovább megrázkódtatásaikat és a szakemberek hiányában esélyük sem volt, hogy egészségesen feldolgozzák ezeket.
Egy másik érdekes kutatásra is bukkantam, mégpedig: Dora Costa által, aki szerint egy epigenetikus effektus figyelhető meg az Y-kromoszómánál. Ez összefüggésbe hozható a svéd faluval is, ahol az éhínség generációs hatása csak a férfiágon keresztül öröklődött. A kutatások a mai napig hiányosak, ezért csak feltételezhető az epigenetika és az Y-kromoszóma kapcsolata, de több tanulmány is erre a konklúzióra jutott.
A cikk inspiráló témája, pedig a 2015-ben készült 32 Holokauszt túlélőt és 22 gyermeküket vizsgáló felfedezés, ahol az epigenetikai változások egy olyan génre voltak hatással, amely a kortizol és hormonszintjüket érintette stressz hatására. Ennél a kísérletnél is társadalmi hatásként említeném a neveltetés béli különbségeket, a traumával kapcsolatban, mint például a folyamatos bizalmatlanságot, félelmet, gyűjtögetést és a készenléti állapotot, és a tudatot, hogy bármikor megismételheti magát a történelem.
Ahogyan ezt már felettébb is említettem, ez a kutatási terület még a pályája elején van, ennek ellenére, már így is egyre több embernek nyitja fel a szemét a terápia szükségére. Szerencsére a mai világban a pszichológia egyre populárisabb, ezért reménykedem, hogy együtt létrehozhatunk egy egészségesebb, tudatos társadalmat.
Miller Tirza
